Mélysége erdők sűrűjén át, magányos út vezet
Az úton egy szegény sápadt erőtlen asszony lépeget
Gonosz hely rablónép tanyája, az est is éjre vár
Megállj, hangzik a sűrűből, a sápadt nő megáll
Kibukkannak nyolcan is, előlép a rablónép ura
Hová ballagsz te sápadt asszony, A czeli búcsúba
Mit viszel a czeli Máriának? Mutasd a kincseket
Ó nem viszek én semmit csak a tiszta szívemet
Fogják, motozzák, mindhiába, szegénynek semmije
Elő elő-hát a szívét, hogy igazán had vigye
Melléből éles gyilkos késsel kitépik a szívét
Azután köténybe dobják ? most indulj s vigyed
Az asszony csodák csodája nem hull földre nem
Kötényét kezébe fogva megindul csendesen
Arcán holtak sárgasága, ruhája tiszta vér
Az égen hajnal pírja reszket amikor Czelhez ér
De hallga mi zsibong a légben hang milliónyi hang
Czelben magától megszólal zeng bong a sok harang
A pap miséjét abbahagyja , felkelnek a hívek
Mindenkit egy érzés ragad, mindenki megy siet
Égő gyertyákkal szent zászlókkal tódulnak kifelé
Ki szívét hozza Máriának a véres nő elé
Könnyel fogadják, védve hozzák az úr házába őt
Hol végre szegényke összerogy a drága Szűz előtt
Szűzanyának márványszobra az oltárról lelép
Kezébe veszi halk fohász közt a szegény asszony szívét
S míg könnytől vértől ázva fázva félholtan fekszik ott
Ím mellén forradás sem látszik, belül a szív dobog
Az ámulattól a csodától meghatva áll a nép
Ragyogó díszbe öltözködve új pap mond új misét
S szinte az égig felhallatszik a hálaadó ima
Hozsanna néked Isten Anyja áldott Szűz Mária!

Mária halála: elszenderülés .(latinul. Dormitio Mariae, görögül. koimészisz)

Az Egyház hivatalos tanítása szerint Mária halálával lelke Isten boldog színelátására jutott,
teste nem indult oszlásnak, hanem azonnal a megdicsőült test állapotára emelkedett .

- Az evangéliumok nem beszélnek róla. Mária tiszteletreméltó alakját szent hallgatás vette
körül. A szerető tapintat parancsolta ezt, nehogy tiszteletlenül beszéljenek arról, akinek
egész lénye alapvonása volt és maradt a csendes rejtőzés.

Az Egyház a szeplőtelen fogantatásból és Mária istenanyaságából következően tanítja, hogy a testnek és a léleknek nem az a fájdalmas elválása volt, ami Ádám ivadékainak büntetés jellegű halála, hanem elszenderülés .

- Az apokrifok szerint Máriát eltemették, de amikor Tamásnak, aki elkésett a temetésről, meg akarták mutatni a halott Istenanyát, a sírt üresen találták. Krisztus röviddel a temetés után föltámasztotta őt, és testestül fölvette a mennybe.

Más források szerint az apostolok jelen voltak még Mária halálos ágyánál, amikor Fia megjelent,
s anyja lelkét magához vette.

Megy a Jézus a Kálváriára,
Fejében a töviskoronája.

Véres rózsák verték ki a testét.
Megy a Jézus, viszi a keresztjét.

Most elôször roskadt el alatta,
Vad pribékek keze fölrángatta.

Szeges szíjjak a húsába tépnek,
Borzalommal kísérik a népek.

Szeges szíjjak csnntig elevenbe.
Jön az úton Szűzmária szembe.

A szemébôl mennyek mosolyognak,
De szívében hét tôre pokolnak.

Nézi Jézust, nézi a keresztfát,
Azt a véres, verejtékes orcát,

Azt az Arcot, azt az édes-egyet,
Aki az ô testébôl testedzett.

Kis Betlehem boldog éjjelében
Ő ringatta ámuló ölében,

Ő mosott rá, főzött és dagasztott,
Ágya szélén de hányszor virrasztott!

Ruhácskáít szőtte, fonta, foldta,
Haj pedig már akkor is de tudta...!

Ó hogy nézte távolodó képét,
Mikor elment, három éve, végkép!

Nézi most is, rogyadozó testtel,
Kicsi fiát a szörnyű kereszttel.

Nézi, nézi, fátyolodó szemmel.
Megy a Jézus, utána a tenger.

Véres úton, végestelen hosszan:
Tenger ember, férfi, gyerek, asszony,

Véres tajték veri ki a mesgyét.
Valamennyi viszi a keresztjét.

Nem hiányzik senki sem a sorból:
Legelől a tízenkét apostol,

Utánuk a számolatlan ezrek,
Ködbeveszô végtelen keresztek.

Ott piheg a sok mái szegény is:
Édesapám, édesanyám, én is!

Hétfájdalmas, nézz ide miránk is,
Krisztus Anyja, légy a mi anyánk is!

Hullt a keresztfa könnye még, a vér,
S már szállt az est. az álmos denevér,
Egy csillag égett. Ijedt fény, homályos.
Őrt állam a dombra jött a csend.
Kopár, zord úton Jézus anyja ment,
S követte őt a hű tanítvány, János.

Bús gyászpalástot vett a völgy, halom,
Siető árnyak tűntek a sötétben
Mária sírt, szívét a fájdalom,
A kín rikoltó keselyűje tépte.

„Meghalt a Fiam!” S az emlékezet
Zord késként mélyítette a sebet.
Holt jövőn hímzett szemfedél a múlt,
S a csend csak egy sikongó dalt dalolt.

„Meghalt a Fiam!” Éjre vált az este
S János, a szelíd, vigasztalni kezdte:

Nem fiadnak ácsolták a keresztet:
A Messiás Ő, az Ige, a Kezdet,
A Bárány, kit próféták álma látott
Forró vérében mosni a világot.
Égő örök fény, kit az éj sirat,
Neked már régen meghalt a Fiad,
Régen kinőtt a názáreti házból,
Király az, kit az ég kárpitja gyászol.
Fény, mely fényt áraszt, vakság-verte szemből,
Ige, mely bomló holtak felé zendül.
Pásztor, ki nyáját őrzi élte árán,
Út, mely eget nyit golgoták határán.
Igazság, mely tövist hord homlokán,
Élet, mely télen rügyet bont a fán,
És szeretet, mely most és mindörökre
Halkan, szelíden ráborul a Földre.

Nos, jer hát, menjünk, töröld le a könnyed,
Így oszlik az éj, és a gyász is könnyebb.
Hisz tudod már, a keresztfán ki van
S szólt Mária csöndesen: „A Fiam!”