Hajnalban, nappal, éjszaka
Himnuszod zengtem, Mária!
ó vagy rossz, vígság, gyötrelem -
Ó, Szűzanya, maradj velem!
Ha órám boldogan repült
S az ég felhőtlen volt, derült -
A lanyhaságtól lelkemet
Te óvtad, s lett Fiadé s Tied.
Most, hogy ádáz sorsvihar
Múltat és Mát eltakar,
Tárj reményt jövőm elé,
Hogy legyen Tied s Fiadé!

(Radó György fordítása)

Karácsony este. És esik.
Gyermekként sírva csorog az eresz.
S halk szél, mint altatódal
az anyák ajkán halkan neszez.

Ring a csodás égi bölcső:
- a gyermek sír, ki ma született, -
s Mária dalolja altató dalát
a csillagszemű fia felett.

Olyan, akár egy szent bilincs; csodálkozva nézem,
Ima közben épp úgy feszül, mint bilincs a kézen.
Nagyanyám is így viselte kezén az olvasót,
Bilincsbe vert kézzel ő is az Isten rabja volt.
Rózsafüzért viselt mindig, s hogy elment egy napon,
Rózsafüzér feszült kezén, a bús ravatalon...
Rózsafüzérrel anyám is szent kép elé hajolt;
Bilincsbe vert kézzel ő is az Isten rabja volt.
Engem is így tanított, s kezembe rózsafüzért adott,
Legyünk egész családunkkal szelíd Isten rabok!
Nagyanyám már tudja, hogy kik az igaz szabadok,
Hisz azért szabad ő a mennyben, mert Isten rabja volt.

Körülvettek engem, óh Atyám.
Megnémultam ez éjt.
Befogadsz, hogy újra lássalak?
Talán úgy kell legyen, hisz

furcsán eszembe jutott a Szűzanya,
amint álltam ágyam előtt --
nemcsak nem imádtam őt
gyerekkorom óta, de

nyersen vádoltam, hogy Idő előtt
sürgette a Fiát --
s ezért az megfeddte és elköltözött,
kitagadva övéit s  őt --

és álltam a sötétben oktalan,
mielőtt térdre bukom
(mint szoktam), hogy szóljak veled. S mire ocsúdom?
Megleli nyelvem útját

az Üdvözlégyhez, ízlelve mondatonként
furcsaságát, idegenült agyamban
rugódzom tőle, valami elfogadhatatlan
értelmet várva, és

csak ámultam, Atyám, hogy semmit nem találok,
 és a lépcsőn lementem,
hogy üljek s ámuljak. Te ezekben az években
Övéké kellett legyél, s Tiéid Ők,

s most sejtem, mindenek után Hozzád könyörögtem én,
s a Szűzhöz, sejtve, ő az Égkirálynő,
nagyobb Glóriád alatt még
megfoghatatlanabb, de irgalmas glória.

(ford.Jánosy István)

Csak azért jöttem, Szűzanya, hogy nézzelek.
Hogy nézzelek, sírjak a boldogságtól.
Tudjam, hogy a fiad vagyok, és itt vigyázol.
Csak egy pillanatra, amikor minden elakad,
Délben! Veled legyek, Mária, ott, ahol te vagy.
Semmit ne szóljak, arcodon merengvén
Hagyjam, hadd énekeljen szívem a maga nyelvén.
Semmit sem szólni, csak énekelni, mert a szív túlságosan tele már.
Mint ahogyan találomra, váratlanul fölcsendíti furcsa énekét a rigómadár.
Mert te vagy a szép, te vagy a szeplőtelen,

Te vagy az asszony, akit fölmagasztalt végre a kegyelem ,
A teremtmény kezdeti tisztaságában és kivirágzásának tetején,
Úgy, ahogy Isten kezéből kikerült eredeti ragyogása reggelén
...
És mert te mindörökre itt vagy, egyszerűen mert te vagy
Mária, egyszerűen mert dicsérhetjük létedet,
Jézus Krisztus anyja, legyen hála neked!

Te, beengeded a kopogtató Máriát,
 hogy megszülethessen benned a Kisded?
Kitárod szíved kapuját,
hogy befogadd a Szeretetet -
az ajándékot, melyet
néked hozott a Megszületett?!

Lámpást gyújtasz-e bévül?
Vagy sötétben botladozol
keresgélve - mint a Szent Család -
meleg otthont, biztonságot…
Vagy választod a gyávaságot,
s elég néked a csillag fénye -
mely közeledik Betlehembe,
hirdetve a Messiást -,
elég neked, ha e fény csak
az ajándékok özönét
csillogtatja e szent éjen?!...
S nem kiáltod:
Éljen, éljen, Glória!
Megszületett a Megváltónk,
Dicsőség Istennek Fia!?

Mit választasz, mire vágysz?
Szíved kérdezd…
s ha odabenn pislákolni kezd a láng,
éleszd tüzed, tárd kapudat,
s engedd be a FÉNYT, magát!

Megszületett! - kiálthatod.
Lelkedben, otthonra talált!

Megy a Jézus a Kálváriára,
Fejében a töviskoronája.

Véres rózsák verték ki a testét.
Megy a Jézus, viszi a keresztjét.

Most elôször roskadt el alatta,
Vad pribékek keze fölrángatta.

Szeges szíjjak a húsába tépnek,
Borzalommal kísérik a népek.

Szeges szíjjak csnntig elevenbe.
Jön az úton Szűzmária szembe.

A szemébôl mennyek mosolyognak,
De szívében hét tôre pokolnak.

Nézi Jézust, nézi a keresztfát,
Azt a véres, verejtékes orcát,

Azt az Arcot, azt az édes-egyet,
Aki az ô testébôl testedzett.

Kis Betlehem boldog éjjelében
Ő ringatta ámuló ölében,

Ő mosott rá, főzött és dagasztott,
Ágya szélén de hányszor virrasztott!

Ruhácskáít szőtte, fonta, foldta,
Haj pedig már akkor is de tudta...!

Ó hogy nézte távolodó képét,
Mikor elment, három éve, végkép!

Nézi most is, rogyadozó testtel,
Kicsi fiát a szörnyű kereszttel.

Nézi, nézi, fátyolodó szemmel.
Megy a Jézus, utána a tenger.

Véres úton, végestelen hosszan:
Tenger ember, férfi, gyerek, asszony,

Véres tajték veri ki a mesgyét.
Valamennyi viszi a keresztjét.

Nem hiányzik senki sem a sorból:
Legelől a tízenkét apostol,

Utánuk a számolatlan ezrek,
Ködbeveszô végtelen keresztek.

Ott piheg a sok mái szegény is:
Édesapám, édesanyám, én is!

Hétfájdalmas, nézz ide miránk is,
Krisztus Anyja, légy a mi anyánk is!

Hullt a keresztfa könnye még, a vér,
S már szállt az est. az álmos denevér,
Egy csillag égett. Ijedt fény, homályos.
Őrt állam a dombra jött a csend.
Kopár, zord úton Jézus anyja ment,
S követte őt a hű tanítvány, János.

Bús gyászpalástot vett a völgy, halom,
Siető árnyak tűntek a sötétben
Mária sírt, szívét a fájdalom,
A kín rikoltó keselyűje tépte.

„Meghalt a Fiam!” S az emlékezet
Zord késként mélyítette a sebet.
Holt jövőn hímzett szemfedél a múlt,
S a csend csak egy sikongó dalt dalolt.

„Meghalt a Fiam!” Éjre vált az este
S János, a szelíd, vigasztalni kezdte:

Nem fiadnak ácsolták a keresztet:
A Messiás Ő, az Ige, a Kezdet,
A Bárány, kit próféták álma látott
Forró vérében mosni a világot.
Égő örök fény, kit az éj sirat,
Neked már régen meghalt a Fiad,
Régen kinőtt a názáreti házból,
Király az, kit az ég kárpitja gyászol.
Fény, mely fényt áraszt, vakság-verte szemből,
Ige, mely bomló holtak felé zendül.
Pásztor, ki nyáját őrzi élte árán,
Út, mely eget nyit golgoták határán.
Igazság, mely tövist hord homlokán,
Élet, mely télen rügyet bont a fán,
És szeretet, mely most és mindörökre
Halkan, szelíden ráborul a Földre.

Nos, jer hát, menjünk, töröld le a könnyed,
Így oszlik az éj, és a gyász is könnyebb.
Hisz tudod már, a keresztfán ki van
S szólt Mária csöndesen: „A Fiam!”

Hajnalok
hajnalán
virágzó
liliom,
Mária
gabonát
őröl az
udvaron.

Gömbölyű
fateknő
mélyére
szitálja,
két fehér
kezével
dagasztja
simára.

Kovásszal
keveri,
keleszti
magasra,
köveknek
parazsán
kenyérré
avatja.

Nagyot ád
Józsefnek,
kisebbet
magának,
kicsikét,
kereket,
a Világ
Urának.

Ma Gyertyaszentelő van, Mária,
és azt a Krisztust,
aki bennem él, aki növekszik,
s még olyan kicsi
mutasd be, kérlek,
az Atyának.

Ma Gyertyaszentelő van, Mária,
és azt a szívet, mely alig remél,
csak tépelődik,
s a felét hiszi,
tedd ki a Fénynek,
a Gyógyulásnak.

(Szent-Gály Kata)