Ó, Szüzek legdicsőbbike, - Szép csillagok legszebbike,
Ki Alkotód, a Kisdedet - Kebled tejével élteted.
Mit a bús Éva elragadt, - Megadja mind kegyes Fiad,
Hogy leljünk árvák új utat : - Kezed az égbe felmutat.
Ó nagy Király nyílt ajtaja ! - Fénynek tündöklő udvara !
E Szűz ad nektek életet : - ujjongjatok ti nemzetek !
(O Gloriosa Virginum, Sík Sándor fordítása)
Kezdetben még könnyen vitte lépte,
de a hegyoldalban néha már,
teste csodája ötlött eszébe,
kifulladt, s a júdeai táj
csúcsain megállt. Nem a vidék,
saját belseje terült köréje,
s érezte, hogy nagysága fölébe,
mely betölti, ember sose lép.
Vitte vágya, hogy a másik testre,
mely vonzotta, rátegye kezét,
s a két asszony most egymást kereste,
míg hajuk s ruhájuk összeért.
Mind a kettő szentélyt hord ölében
s rokonánál oltalmat keres.
Ó az Úr csak bimbó, de a méhben
már a Keresztelő örömében
ugrándozva vígan fölrepes.
( Farkasfalvy Dénes fordítása)
Benne van ebben a szent dadogásban
Amire szó és gondolat kevés.
Halál van benne és feltámadás van,
Gyereksírás és anyagügyögés.
A kisded szól így, aki nem beszél még,
És aki már nem: aki haldokol.
Belemondod az emberlét egészét
És mindentől eloldatol.
Mária, Szűzanya
Názáretből indul útnak.
Az úton fa, virág
Egymásnak szent titkot súgnak.
Madárkák zengenek,
Az ég is ráragyog:
Földön még nem esett
Ily nagy dolog.
Mária szent szívén
Dobog szíve örök Úrnak.
Virraszt a Szűzanya
Betlehemnek barlangjában.
Altatja kis fiát
Hideg téli éjszakákban:
„Szívemről leszakadt
Isteni magzatom,
Ó hogy szent véredet
Én adhatom!
Szíveddel egy szívem
Áldott, örök boldogságban.
Golgota szomorú
Keresztjén hull Krisztus vére.
Váltság és fizetés:
Megváltásunk drága bére.
„Istenem, úgy legyen,
Amint Te akarod.
Fogadd el tőlem ez
Áldozatot!”
És áldott béke száll
A Szűzanya hű szívére.
Drága Szív, anyaszív,
Tebelőled él a Gyermek,
Egyetlen jó Anyánk,
Megköszönjük szent Szívednek.
Jézusé életed,
Jézusé a szíved.
Szívünk is hadd legyen,
Anyánk, tied.
Az örök életet,
Ó jó Anyánk, nekünk nyerd meg.
Koldusboton, törött mankón
Jövünk búcsút járni,
Szűzmáriás magyaroknak
Kopott unokái.
Éjfél van a Duna táján.
Magyaroknak éjszakáján
Nincs más, ki virrasszon.
Baráttalan, testvértelen,
Hozzád ver a veszedelem
Boldogságos Asszony!
Megcsúfolták, megpöködték,
Ami bennünk szép volt,
Kilencfelé hasogatták,
Ami rajtunk ép volt
Tépett testünk megtapossák,
Ragadozók ragadozzák
Édes-kevesünket,
Koporsónkat faragdálják
- Eléd sírjuk, magyar árvák,
A mi keservünket.
Idegenek megnevetik
Drága magyar szónkat,
Idegentől kéregetjük
Kenyerünket, sónkat.
Magyar kezek szántogatnak
Régi rögön új uraknak
Más arat, hol mi vetettünk:
Jövevények, szolgák lettünk
Úr-apáink földjén.
Boldogasszony, ezer évig
Édesanyánk voltál,
Eleink ha hozzád sírtak,
Hozzájuk hajoltál:
Száz ostorral ostorozzon,
Csak ez egyért, Boldogasszony,
A jó Krisztust kérd meg:
Négy-víz parton, három-hegyen
Mindörökké magyar legyen
A máriás ének.
Hajnalban, nappal, éjszaka
Himnuszod zengtem, Mária!
ó vagy rossz, vígság, gyötrelem -
Ó, Szűzanya, maradj velem!
Ha órám boldogan repült
S az ég felhőtlen volt, derült -
A lanyhaságtól lelkemet
Te óvtad, s lett Fiadé s Tied.
Most, hogy ádáz sorsvihar
Múltat és Mát eltakar,
Tárj reményt jövőm elé,
Hogy legyen Tied s Fiadé!
(Radó György fordítása)
Karácsony este. És esik.
Gyermekként sírva csorog az eresz.
S halk szél, mint altatódal
az anyák ajkán halkan neszez.
Ring a csodás égi bölcső:
- a gyermek sír, ki ma született, -
s Mária dalolja altató dalát
a csillagszemű fia felett.
Olyan, akár egy szent bilincs; csodálkozva nézem,
Ima közben épp úgy feszül, mint bilincs a kézen.
Nagyanyám is így viselte kezén az olvasót,
Bilincsbe vert kézzel ő is az Isten rabja volt.
Rózsafüzért viselt mindig, s hogy elment egy napon,
Rózsafüzér feszült kezén, a bús ravatalon...
Rózsafüzérrel anyám is szent kép elé hajolt;
Bilincsbe vert kézzel ő is az Isten rabja volt.
Engem is így tanított, s kezembe rózsafüzért adott,
Legyünk egész családunkkal szelíd Isten rabok!
Nagyanyám már tudja, hogy kik az igaz szabadok,
Hisz azért szabad ő a mennyben, mert Isten rabja volt.
Körülvettek engem, óh Atyám.
Megnémultam ez éjt.
Befogadsz, hogy újra lássalak?
Talán úgy kell legyen, hisz
furcsán eszembe jutott a Szűzanya,
amint álltam ágyam előtt --
nemcsak nem imádtam őt
gyerekkorom óta, de
nyersen vádoltam, hogy Idő előtt
sürgette a Fiát --
s ezért az megfeddte és elköltözött,
kitagadva övéit s őt --
és álltam a sötétben oktalan,
mielőtt térdre bukom
(mint szoktam), hogy szóljak veled. S mire ocsúdom?
Megleli nyelvem útját
az Üdvözlégyhez, ízlelve mondatonként
furcsaságát, idegenült agyamban
rugódzom tőle, valami elfogadhatatlan
értelmet várva, és
csak ámultam, Atyám, hogy semmit nem találok,
és a lépcsőn lementem,
hogy üljek s ámuljak. Te ezekben az években
Övéké kellett legyél, s Tiéid Ők,
s most sejtem, mindenek után Hozzád könyörögtem én,
s a Szűzhöz, sejtve, ő az Égkirálynő,
nagyobb Glóriád alatt még
megfoghatatlanabb, de irgalmas glória.
(ford.Jánosy István)
Csak azért jöttem, Szűzanya, hogy nézzelek.
Hogy nézzelek, sírjak a boldogságtól.
Tudjam, hogy a fiad vagyok, és itt vigyázol.
Csak egy pillanatra, amikor minden elakad,
Délben! Veled legyek, Mária, ott, ahol te vagy.
Semmit ne szóljak, arcodon merengvén
Hagyjam, hadd énekeljen szívem a maga nyelvén.
Semmit sem szólni, csak énekelni, mert a szív túlságosan tele már.
Mint ahogyan találomra, váratlanul fölcsendíti furcsa énekét a rigómadár.
Mert te vagy a szép, te vagy a szeplőtelen,
Te vagy az asszony, akit fölmagasztalt végre a kegyelem ,
A teremtmény kezdeti tisztaságában és kivirágzásának tetején,
Úgy, ahogy Isten kezéből kikerült eredeti ragyogása reggelén
...
És mert te mindörökre itt vagy, egyszerűen mert te vagy
Mária, egyszerűen mert dicsérhetjük létedet,
Jézus Krisztus anyja, legyen hála neked!