Te, beengeded a kopogtató Máriát,
 hogy megszülethessen benned a Kisded?
Kitárod szíved kapuját,
hogy befogadd a Szeretetet -
az ajándékot, melyet
néked hozott a Megszületett?!

Lámpást gyújtasz-e bévül?
Vagy sötétben botladozol
keresgélve - mint a Szent Család -
meleg otthont, biztonságot…
Vagy választod a gyávaságot,
s elég néked a csillag fénye -
mely közeledik Betlehembe,
hirdetve a Messiást -,
elég neked, ha e fény csak
az ajándékok özönét
csillogtatja e szent éjen?!...
S nem kiáltod:
Éljen, éljen, Glória!
Megszületett a Megváltónk,
Dicsőség Istennek Fia!?

Mit választasz, mire vágysz?
Szíved kérdezd…
s ha odabenn pislákolni kezd a láng,
éleszd tüzed, tárd kapudat,
s engedd be a FÉNYT, magát!

Megszületett! - kiálthatod.
Lelkedben, otthonra talált!

Megy a Jézus a Kálváriára,
Fejében a töviskoronája.

Véres rózsák verték ki a testét.
Megy a Jézus, viszi a keresztjét.

Most elôször roskadt el alatta,
Vad pribékek keze fölrángatta.

Szeges szíjjak a húsába tépnek,
Borzalommal kísérik a népek.

Szeges szíjjak csnntig elevenbe.
Jön az úton Szűzmária szembe.

A szemébôl mennyek mosolyognak,
De szívében hét tôre pokolnak.

Nézi Jézust, nézi a keresztfát,
Azt a véres, verejtékes orcát,

Azt az Arcot, azt az édes-egyet,
Aki az ô testébôl testedzett.

Kis Betlehem boldog éjjelében
Ő ringatta ámuló ölében,

Ő mosott rá, főzött és dagasztott,
Ágya szélén de hányszor virrasztott!

Ruhácskáít szőtte, fonta, foldta,
Haj pedig már akkor is de tudta...!

Ó hogy nézte távolodó képét,
Mikor elment, három éve, végkép!

Nézi most is, rogyadozó testtel,
Kicsi fiát a szörnyű kereszttel.

Nézi, nézi, fátyolodó szemmel.
Megy a Jézus, utána a tenger.

Véres úton, végestelen hosszan:
Tenger ember, férfi, gyerek, asszony,

Véres tajték veri ki a mesgyét.
Valamennyi viszi a keresztjét.

Nem hiányzik senki sem a sorból:
Legelől a tízenkét apostol,

Utánuk a számolatlan ezrek,
Ködbeveszô végtelen keresztek.

Ott piheg a sok mái szegény is:
Édesapám, édesanyám, én is!

Hétfájdalmas, nézz ide miránk is,
Krisztus Anyja, légy a mi anyánk is!

Hullt a keresztfa könnye még, a vér,
S már szállt az est. az álmos denevér,
Egy csillag égett. Ijedt fény, homályos.
Őrt állam a dombra jött a csend.
Kopár, zord úton Jézus anyja ment,
S követte őt a hű tanítvány, János.

Bús gyászpalástot vett a völgy, halom,
Siető árnyak tűntek a sötétben
Mária sírt, szívét a fájdalom,
A kín rikoltó keselyűje tépte.

„Meghalt a Fiam!” S az emlékezet
Zord késként mélyítette a sebet.
Holt jövőn hímzett szemfedél a múlt,
S a csend csak egy sikongó dalt dalolt.

„Meghalt a Fiam!” Éjre vált az este
S János, a szelíd, vigasztalni kezdte:

Nem fiadnak ácsolták a keresztet:
A Messiás Ő, az Ige, a Kezdet,
A Bárány, kit próféták álma látott
Forró vérében mosni a világot.
Égő örök fény, kit az éj sirat,
Neked már régen meghalt a Fiad,
Régen kinőtt a názáreti házból,
Király az, kit az ég kárpitja gyászol.
Fény, mely fényt áraszt, vakság-verte szemből,
Ige, mely bomló holtak felé zendül.
Pásztor, ki nyáját őrzi élte árán,
Út, mely eget nyit golgoták határán.
Igazság, mely tövist hord homlokán,
Élet, mely télen rügyet bont a fán,
És szeretet, mely most és mindörökre
Halkan, szelíden ráborul a Földre.

Nos, jer hát, menjünk, töröld le a könnyed,
Így oszlik az éj, és a gyász is könnyebb.
Hisz tudod már, a keresztfán ki van
S szólt Mária csöndesen: „A Fiam!”

Hajnalok
hajnalán
virágzó
liliom,
Mária
gabonát
őröl az
udvaron.

Gömbölyű
fateknő
mélyére
szitálja,
két fehér
kezével
dagasztja
simára.

Kovásszal
keveri,
keleszti
magasra,
köveknek
parazsán
kenyérré
avatja.

Nagyot ád
Józsefnek,
kisebbet
magának,
kicsikét,
kereket,
a Világ
Urának.

Ma Gyertyaszentelő van, Mária,
és azt a Krisztust,
aki bennem él, aki növekszik,
s még olyan kicsi
mutasd be, kérlek,
az Atyának.

Ma Gyertyaszentelő van, Mária,
és azt a szívet, mely alig remél,
csak tépelődik,
s a felét hiszi,
tedd ki a Fénynek,
a Gyógyulásnak.

(Szent-Gály Kata)

Ma Máriától jönnek a szivek,
Ma Mária-kép minden durva lábnyom.
Szivemben sír a pócsi Mária
Egy őszies, emlékes délutánon.

»Óh, Mária« - mindig új-új csapat
Énekel a poros, tarlott mezőkön,
Ezek hozzák magukkal a hitet
S porfelhőben fölöttük ez a nő jön.

Óh, Mária, Pócson is lakozó
Regina Vitae és maga az Élet,
Itt, Érmindszenten, útra készülőn,
Ma, csúf napomon, Veled hadd beszélek.

Egy idő óta megnőtt a szivem
S a szép bűnöktől keservesen tiszta
S most hirtelen csak Tégedet keres
Egy szüzetlen és bűnös kálvinista.

Tegnap volt az oláh Mária-nap,
Tegnap temettem minden élet-rangot
S ma jönnek meg a pócsi búcsusok
S ma táncolnak a kicsi, móc harangok.

Hogy ki vagyok, ma kezdem sejteni:
Rossz ébredő és sokat próbált fekvő,
Az Életnek rosszul nősült veje,
Vallástalan és nőtlen, öreg vő.

Ma kell kihúzni a szomorú tőrt,
Melyet az Élet szívembe belévert,
Ma felejtek el minden igazat
S ma bocsátok el minden régi némbert.

Ma tudom, hogy csak Mária maradt,
Szivemet most már csak Mária lássa
S e Mária nem régi fancsali,
De mindennek egyesítő, nagy mása.

Mária a nagy, fehér jégtorony,
Mária a zászlóknak szent zászlója,
Mária a mennyei paripa,
Ha vágtatván visszaköszönök róla.

»Óh, Mária« - hallga - giling-galang,
»Óh, Mária« - és mégis ez a minden:
Ma érkeznek Pócsról a búcsusok
S processziók én rossz idegeimben.

Óh, Mária, ma már azt üzenem
Azoknak, akik halálomra lesnek:
Úgy kivánja a pócsi Mária,
Maradjak meg magamhoz érdemesnek.

Ma egyszerűbb, emberibb a dolog,
Ma már tudom, hogy nem nagy csoda élni:
Egy Mária, még hogyha pócsi is,
Pogányokkal is tudhat jól beszélni.

Mikor már minden hit-húr elszakadt
S az emberben a barátja se hisz már,
Jön Mária s Pócsról a búcsusok,
Jön a szivünk, multunk és játszva visz már.

Ma már hiszem: nagy döntés vár reám,
Legyőzni mindent, mi ellenem támadt,
Mutatni egy példátlan életet
S nem bocsátni el az én Máriámat.

Óh, Mária, ma úgy zeng a szivem
Mint szűz-nyövő, bátor diák-koromban:
Akkor lehet akárki is vitéz,
Ha a hite és már mindene romban.

Most érkeznek a pócsi búcsusok,
Szivem s őszi, száz diák-lelki emlék,
Giling-galang, ének, Ősz, Mária:
Lesz Mária és életem is lesz még.

»Óh, Mária« - jön a te életed,
Hozzák messze, szilágyfalvi oláhok,
Most jönnek már az édes babonák,
Most jönnek az igazándi morálok

Óh, Mária, most jön a hazudó,
Igazi és Halált-incselő Élet,
Óh, Mária, Élet, giling-galang,
Áldassál, hogy ma találkoztam véled.

(Mt 22,21)

Adjátok meg a császárnak, ami a császáré,
és Istennek, ami Istené!
Adjátok meg a testnek, ami a testé,
s a léleknek, ami a léleké!

Legyetek égiek,
de ne tagadjátok meg a földet!
Legyetek lelkiek,
de ne tagadjátok meg a testet!
Keressétek az örököt,
de ne tagadjátok meg a mulandót!
Keressétek a magasságot,
de ne tagadjátok meg a mélységet!
Keressétek a végtelent,
de ne vessétek meg a végeset!
Keressétek az Istent,
de ne tagadjátok meg az embert!
Mert emberré lett az Isten,
az ég a földre szállt,
a harmatcsepp mennyország,
a porszem istenterhes.
Szűzanyánk!

Halkan hull az őszi este harmata...
Harmatozd rám égi kedved, Mária.
Oszladozzék balga szívem bánata.
Te vigyázz rám, boldogságos Szűzanya.
Hogyha kővel megdobnak az emberek,
Szeljek nékik ízes búza-kenyeret.
Töltse be a lelkemet a szeretet.
Tiszta szívvel áldhassam szent Gyermeked.
Bánatok közt elvadultam.Légy szelíd térítőm,
hogy égi Atyánk fényeit
szeplőtlenül tükrözhessem, mint
a víg tengerszem a hajnal ifjú fényeit.
Gyermek-kedvvel ámuljak a fényeken,
Rózsa legyen tövisek közt életem,
piros rózsa, virágozzak ékesen.
Rózsakertek öntözője, légy velem.
Ellankasztó szárazságot messze űzz.
Égjek a szent szerelemben, mint a tűz,
égi Tűznek tűztestvére, kit derűs
kötelék a legfőbb Tűzzel összefűz.
Fáradtságban biztatásod el ne vedd.
Cirógasson langyos, puha tenyered.
Jó öledbe hajtva tikkadt fejemet,
megbékéljek mint a megvert kisgyerek.
Hogyha majd egy furcsa órán meghalok,
mint Fiadat úgy öleljen két karod.
Köszöntsenek örvendezve angyalok.
Fogadjon be országodba magzatod.
Amen.

( Rónay György )