Olyan tétel, amelyet az egyházi tanítóhivatal mint Istentől kinyilatkoztatott igazságot közöl és hirdet.

1. A hitigazság megfogalmazása nyelvileg ugyanolyan szerkezetű, mint bármilyen profán kijelentés. Igazságot akar közölni, azért föltételez egy tárgyi alapot. Benne van a logika, a fogalom elemeinek történetisége, a kijelentés beágyazása egy bizonyos történelmi és társadalmi összefüggésbe, a beszélő és a hallgató között föltételezett vagy szándékolt közlés és végül a meghatározott irodalmi. műfaj. 

2. A dogmatikus kijelentés hitbéli megállapítás, nem egyszerű igehirdetés. Ezért a hit tartalmát elmélkedve, mondhatnánk tudományosan és hívő felelősséggel akarja körülhatárolni.

3. Azt mondja ki, amit az Egyház hisz, mint Istentől kapott tanítást, és amit az Egyház élő hagyománya mindig is vallott. A megfogalmazó egyházi tekintély éppen ezt a maradandóságot és végérvényességet hangsúlyozza benne. Az Egyház azért érzi hivatottnak magát az ilyen tekintélyi kijelentésekre, mert egyrészt a kinyilatkoztatás Jézus halálában és föltámadásában megkapta a teljességét, másrészt eljött a Szentlélek, az Igazság Lelke, hogy az Egyházat elvezesse a teljes igazságra.

 4. A hittétel az isteni titkot érzékelteti, arról akar annyit mondani, amit az emberi értelem fölfog. Azt soha nem választja el a magát közlő Isten személyétől. Viszont a misztérium miatt itt állandóan kísért a fogalomképzés és a szakkifejezés gondja. A kifejezéseket az Egyház mindig a saját korából veszi, azért azok alá vannak vetve történelmi változásnak. A dogmatikai kijelentés értelme nem változhat. Minden visszatekintésnél azt kell nézni, hogy a meghatározás annak idején mit akart a kinyilatkoztatásból tételbe foglalni.

5. A teológia kifejezés bevonása miatt érthető, hogy a dogma forma szerint nem azonos az eredeti kinyilatkoztatott szóval. A dogma már a hittel elfogadott kinyilatkoztatás egyházi megfogalmazása, tehát mindig benne van annak a helyzetnek a nyoma is, amely a megfogalmazást kiváltotta, ill. szükségessé tette.

 6. A dogma Isten önközlését fejezi ki, amelyre az ember engedelmességgel, hittel válaszol, azért  nemcsak tanítás, hanem élet. De amikor az Isten szava így átmegy az emberi életkörbe, akkor az ember egész szellemiségével kapcsolatba kerül, ezért kifejezhető általában emberi szavakkal is, meg a tudományos nyelvből átvett meghatározásokkal is. Amikor pl. a filozófiából átvett szavakkal fejezik ki a dogmát, az nem jelenti a filozófiai rendszer szentesítését.

Az Egyház az isteni szó hallgatója és hirdetője. A dogmában azt fogalmazza meg, amit hisz és aminek megvallását kötelezőnek tartja.
A meghallás és a hirdetés az Egyház örök föladata.
A dogmának benne kell maradnia az Egyházban, mégpedig úgy, mint életének kifejezője. Ez csak úgy lehetséges, ha a dogmát minden korban magyarázzák és alkalmazzák. Ebből az következik, hogy  megvan a történelme és fejlődése.
Amennyiben a krisztusi kinyilatkoztatásban az Isten szava végérvényessé vált, annyiban a dogma azt fejezi ki, ami ugyanaz marad az Egyházban.
Ha a dogma magyarázatra, kiegészítésre szorul, azt fejezi ki, hogy az Egyház Isten szavának megértésében állandóan fejlődik.

A szeplőtelen fogantatás (lat. conceptio immaculata): Teológiailag az emberi élet továbbadásának természetes folyamatában olyan fogantatás, amelyet Isten megőriz az áteredő bűntől.

Az üdvösség történetében egy ilyen eset van: Isten anyjának, a Boldogságos Szűz Máriának szeplőtelen fogantatása.

Üdvtörténeti jelentősége miatt a hagyomány alapján IX. Pius pápa 1854. december 8-án az Ineffabilis Deus bullában ex cathedra döntéssel dogmaként hirdette ki, hogy Mária életének első pillanatától fogva mentes volt az áteredő bűntől, és a megszentelő kegyelem állapotában volt.

Mária különleges módon részesült a krisztusi megváltásban, s így számára Isten elővételezte a kegyelmi állapotot, hogy mentes legyen az áteredő bűntől.

A szeplőtelen fogantatás kifejezés hallatára még katolikus hívők is sokszor Jézus szűzi fogantatására gondolnak, de itt Mária kegyelmi kiváltságáról van szó.

A tétel dogmatikailag fokozatosan bontakozott ki az Egyház hitében.
Az efezusi zsinatig (431) Mária kegyelmi kiváltságai bele vannak foglalva a második Éva szerepébe, az Isten anyját megillető szentségbe és az Istennek önmagát átadó szüzességbe.

Az egyházi íróknál Mária testben és lélekben egészen szent, s ha születése természetes volt is, telve volt kegyelemmel. Nazianzi Szent Gergely szerint Mária „egészen megtisztult, mielőtt fiát foganta”. Ez önmagában nem állítja, hogy Mária mentes volt az áteredő bűntől, de tükrözi a meggyőződést Mária valamilyen kiváltságáról.

A nyugati egyházatyáknál is megtalálható az állítás, hogy Mária nem lehetett az ördög hatalma alatt. Az efezusi zsinat után a tétel egyre jobban kibontakozott a keleti atyáknál is, s az irányzat megmaradt a keleti egyházszakadás (1054) után is, és csak a 16. századtól a protestantizmus befolyására akadnak ellenzői az ortodoxiában. A 7. századtól keleten már ünnepelték Mária fogantatását, s az ünnep a 9. századtól nyugatra is átterjedt. Akik ellenezték, azok inkább csak a meggyőző érvek hiányára vagy arra hivatkoztak, hogy ezzel Krisztus egyetemes megváltói érdeme csorbát szenvedne. Ez volt a nézete Aquinói Szent Tamásnak és Szent Bernátnak is.
Duns Scotus viszont és a tétel védelmezői arra hivatkoztak, hogy Mária rászorult a megváltásra, de Isten nála elővételezte a kegyelmet.

Amikor a trienti zsinat (1545-63) az áteredő bűn egyetemességéről beszélt, abba nem akarta beleérteni Máriát, s így a kérdést továbbra is nyitva tartotta.
Az egyházi tanítás szerint a szeplőtelen fogantatás tétele kinyilatkoztatott igazság, de be volt foglalva más igazságokba, és a dogmafejlődés révén lett nyilvánvalóvá.

A dogmatörténeti kibontakozás nem azonos a teológiai következtetéssel. Az utóbbi ott érvényesül, ahol egy kinyilatkoztatott tételből természetes igazság hozzáadásával új fölismeréshez jutunk. Az előbbinél viszont az Egyház hitének lassú kibontakozásáról van szó.

IX. Pius így azt hirdette ki, mint ami már benne volt az Egyház hitében.
A szentírási alapot a hagyomány az ősevangéliumban (Ter 3,15) és a Napbaöltözött Asszonyban (Jel 12,1) találta meg: az asszony és ivadéka győz a kísértő ill. a gonoszság hatalma fölött. Az asszony együtt győz ivadékával, ezért az nem lehet Éva, hanem csak Mária.
A másik szentírási alap volt az angyali üdvözletben a kegyelemmel teljes kifejezés:
Máriában olyan teljességnek kellett lennie, amely megfelelt az Isten Anyja méltóságának.

A szeplőtelen fogantatás tételét tehát nem szabad a megváltás tanától és a Krisztusra való vonatkoztatástól elszakítani.
A megváltás kegyelmének legmagasabb fokát találjuk a szeplőtelen fogantatásban, mely kiváltság alapja az, hogy Mária egyedülálló kapcsolatban állt Krisztussal mind anyasága, mind hite szerint, azért Krisztus kegyelmét is egyedüli módon kapta. Benne az Egyház előképe jelent meg „ránc és szeplő nélkül” (Ef 5,27), tehát illett, hogy egész élete mentes legyen a bűn terhétől.
A dogma kimondja, hogy Mária mentes volt az áteredő bűn „minden szennyétől”, amit úgy kell érteni, hogy annak következményei sem sújtották. Tehát mentes volt a rendetlen hajlamoktól (concupiscentia), s ha földi életét halállal fejezte be, az sem hordozta magán a büntetés jegyét.

Forrás:www.ktp.hu